Rég láttunk szoci politikusokat annyira fanyar képpel álldogálni saját pártjuk elnöke mellett, mint amennyire a budapesti kitelepülés során Molnár Gyula és társai mutatkoztak az évek óta csúszó metróépítés sújtotta Gellért téren.
Sehol egy viccesnek szánt megjegyzés, sehol egy baráti vállveregetés. Helyette kínos ácsingózás maradt a szebb napokat megért Molnár elvtársnak a bandavezér megjelenésű Szabó Vilmos és a krampuszarcú Józsa István újbudai szoci potentátok oldalán. Mindez alig pár nappal a rettegett döntés, a szocialista országos listáról szóló pártalku előtt, amin eldől, hogy ki reménykedhet még tavaszig mentelmi jogban a következő négy esztendőre. A maga módján izgalmas kérdés, Molnár minden bizonnyal izgul is rendesen, hiszen Hagyó Miklós majdnem teljesen száműzte Budapestről és Szigetvári Viktor már a kerület felszabadító seregeit szervezi. Lehet, hogy Molnár számára is a Warwasowszky-modell lenne az üdvözítő megoldás.
Így történt, hogy egy borongós őszi napon, négy év bezárkózás, irodai hancúrozás, lopi-csali után a budapesti szocialisták kibújtak a biztonságot jelentő ügyvédi irodák és testületi döntések árnyékból. A kitelepülés helye szimbolikus, de nem csak a hosszú hónapok óta munka nélkül meredező építési daruk miatt, hanem ahogy Lendvai Ildikó szövegében említette, ugyanitt néhány napja Horthy fehér lovát terelgetve a jobbikos Novák Előd és Murányi Levente szónokolt. Zsák a foltját.